Anna császármetszésének története anyukája és apukája szemszögéből - Szülni jó! Dr. Dékány Ágnes szülész-nőgyógyász lapja

Anna császármetszésének története anyukája és apukája szemszögéből

Ildi


Amikor életemben először megszületett a kislányom, kicsit másodszor született meg. Az ő születése ugyanis két nappal korábban kezdődött: mikor megtudtuk, hogy bizony, pénteken reggel császármetszéssel fog világra jönni.
A várandósságom végén megbetegedtem, előbb csak mindenféle megfázásos betegség döntött le a lábamról a kelleténél komolyabban, majd kiderült, hogy terhességi toxémiám van. Ági, az orvosom azon a bizonyos szerdai napon mondta el ezt nekem, bár már hetek óta küzdöttünk a romló laboreredményekkel, tünetekkel. Többek közt emiatt is végtelenül hálás vagyok: nem kellett hetekig rettegnem, keresgélnem, hogy mi is a toxémia, idegeskednem, hogy milyen komoly baj van. Alapvetően biztonságban éreztem magam, tudtam arra koncentrálni, hogy jobban legyek, éltük az életünket, Ágival és a szülésznőmmel végig telefonon, sms-ben, viberen tartottuk a kapcsolatot. De hát mégis eljött az a bizonyos szerda... Addigra a vérnyomásmérő és egyéb műszerek jó barátaim lettek, CTG-ztünk egyet reggel, aztán irány Mátyás, a szonográfus. Mivel Anna a 38. hétre sem fordult meg, és az említett aggasztó tünetek is fennálltak, nagyon izgultunk Vincével, hogy mi lesz az ultrahangon. Mátyás a belőle áradó nyugalommal és derűvel üdvözölte a kisasszonyt, aki jól elbújt ugyan, de a legnagyobb rendben és békében lubickolt: van még hely átfordulni, flowmetria rendben, Anna gyönyörű volt, teljesen egészséges! Minden rendben, hurrá! Szaladunk át Ágihoz az eredményekkel, én hihetetlenül fel vagyok dobva: jövök ki a betegségből, még hetek vannak hátra, hiszen márciusra voltunk csak kiírva – lehet készülgetni, elcsendesedni, minden jó! Ági nyugodtan végignézte az eredményeket, és azt mondta: nagyon jó, akkor nyertünk két napot.
...Császármetszés, péntek reggel kórház, tudod, hogy zajlik ez, van kérdésed?, nem fordult be, mérjünk vérnyomást, küldd majd át, van kérdésed?, minden oké, rendben lesz, szülésterv, szülésznő, szülőpozis jóga, felkészítő előadások, bábaválaszol, homeobogyó, milyenzenétvigyek, ma szerda van, a barátnőm hálóingje, kék vagy sárga szülőszoba?, illatgyertyák, kád, mi, ezek nem is kellenek, vagy de, mi kell akkor?, Anna, Annácskám, Édesem. Anyuka leszek. Megszületik. Megszületsz pénteken, Édesem.
Szorongattam az ultrahangos papírt, beültünk az autóba. Nagyon, nagyon sírtam. Hazáig. Aztán otthon is, ahogy beléptünk, Vince átölelt, ő is sírt. Nem szomorú voltam, nem ijedt, boldog, de valahogy nagyon mélyen, készületlenül. Úgy éreztem, mintha akkor indult volna meg a szülés. Aztán még sírtam, Vini elment dolgozni. Valahogy eltelt a szerda és a csütörtök, a bőröndök amúgy is be voltak már pakolva, bár sokmindenre nem volt szükségem, nem pakoltam át. Próbáltam pihenni. Elengedni a természetes szülést. Milyen fontos volt nekem ez a fogalom, te jó ég... Csak erre koncentráltam szinte a várandósságom elejétől! És féltem a császártól, hallani sem akartam róla! Hát én aztán biztosan csakis háborítatlanul és gyengéden, és semmi szer, és injekció, és csakis kötődés és flow és elengedés és összeforrás és aranyóra és szopizás és elválaszthatatlanság. Jaj, de mi lesz így? Tudom, hogy milyen rövidke lesz és mégis meghatározó. Tudom, hogy ott lesz velem Ági és Vince. Segíteni fognak utána is. Próbálok beszélgetni Annussal. Hogyan mondjam neki? Mit mondjak neki? És szép lassan építettem magamban a bizalmat ebben a februári péntekben.
Utolsó este már nagyon izgultunk. Vinivel listát írtunk, fotókat csináltunk, hülyéskedtünk, összekapaszkodtunk. Este is mértem vérnyomást, a normális szintre csökkent, jobban is éreztem magam. Lefekvés előtt a szülős zenémet hallgatom.
Hajnalban csörgött az ébresztő, kiugrottunk az ágyból. Én jól aludtam, nem voltam fáradt. A vérnyomásmérő megint jó eredményt mutatott. Itt kezdtem kicsit elrugaszkodni a valóságtól: úgy gondoltam, na, hát akkor majd mondom Áginak, és lehet, hogy inkább beindítják a szülést, hiszen a kettőből egy érv megszűnt a császárra. Sőt, lehet, hogy Anna is megfordult közben! Juhú! Na jó, fürdés, hajszárítás, cuccok be a kocsiba, megyünk át az üres városon. Nagyon szép!
Megérkezünk, parkolunk. A recepción egy kicsit álmos-érdektelen fiatalember kérdően néz rám. Ööö... Jó reggelt, szülni jöttünk! Ezt rendkívül viccesnek találom, hogy ezt így lazán bemondjuk, aztán irány az emelet.
Csomagok le, vetkőzés, átöltözés. Másik pár is várakozik, ők lesznek az elsők. Akkor mi még várunk. És várunk. Előkészületek. Jó, kapok infúziót, de még Áginak nem mondtam, hogy jól vagyok, és hogy beindíthatjuk majd a szülést. De jó, itt van Ági! Szia, igen, jól vagyok nagyon! De jó, milyen vidám. Jó, most nem tudtam neki mondani, majd később. De akkor végülis még bármi lehet. Talán. Várunk. Közben azért mégiscsak kialakul bennem a kép, hogy császár lesz ez. Nem történt semmi, csak úgy. Vinivel már megint hülyéskedünk... Még egy viber anyuéknak. Várunk, papucs, kórházipizsi, kedves mindenki, várunk. Akkor a zenét hogy vigyem? Be lehet ott bent tenni vagy vigyem a telefont? Várunk. Aztán már csak pár perc! 9-kor kezdünk! Mindjárt! Pisilhetek még egyet? Kezdünk! Szia Vince!
Én bemegyek, bele a napsütésbe! A műtőbe csak úgy ömlik a fény, hiába február és az egész heti szürkeség, éppen ma, éppen most szikrázó napsütés van. Már le kellett vetkőznöm, meztelen vagyok. Így ülök a műtőasztal szélén a nagy pocakommal. Körülöttem sokan járkálnak, Ági is beöltözött már, kedves, biztat, megérint. Az epidurális érzéstelenítéshez előrehajlok, nagyon igyekszem, hogy szép cicahátam legyen, ráborulok Annusra (utoljára). Nem is fáj, segítenek lefeküdni. A pocakomra függöny kerül. A bal kezemet kitárva, jobb karomat szorosan az oldalamhoz szíjazzák. Felkapcsolják azt az óriási lámpát, de a napsütés még mindig erősebb. Ó, a zene kint maradt, nem baj, tudom magamban is énekelni, Gayatri Mantra. Mindenfelé nézegetek, de próbálom nem emelni a fejem – azt nem szabad, mert attól kapsz fejfájást az epidurál után! (Nem tudom, ki mondta ezt.) Annus, minden rendben van. Mindjárt találkozunk. Olyan csöndes mindenki, halkan beszél a két orvos. Ezt olyan bensőségesnek találom, megtisztelik a születést ezzel. Ági néha átkukucskál hozzám a függöny fölött: minden rendben? Napsütés,  énekelem a mantrámat ...omm bvur bvuvah sziar, tat szavitur varenniam... Ági nevetős hangja. „Már látom őt!” ...Batgo dévaszja dimmahimm, djo jo na, paszthodáját... „Nagyon szép!”. Hirtelen sírnom kell és egy pillanattal később emelik őt föl, bele a napba, bele a világba, megszületett! Istenem, ezt mondom, istenem, és folynak a könnyeim. Most ott van, most Vincével van, és most már itt, igen ide teszik, a bal vállamra, kicsit a mellkasomra, itt vagy, Édesem! Édesem. Ezt ismételgetem, ömlenek a könnyeim, hozzábújok, átölelem őt. Megszületett!
Most egy kicsit el kell válnunk. Nem tudom, mi történik. Magamban énekelek még és folynak a könnyeim.
Most itt vagyunk már a szobánkban, Anna a mellkasomon alszik. Én is alszom, azt hiszem. Itt vagyunk hárman. Bekopog hozzánk egy nővér: Édesanya, hogy vannak? Megszülettünk.



(A kislányunk mindjárt egyéves lesz. Életünk, életem legfontosabb és legszebb napja egyre távolabb kerül, de az érzés, az emlék nem halványul. Ha császármetszésről van szó, annyi mindent lehet olvasni, hallani: általában a hiány és valami balsejtelem és alávetettség, passzivitás, esetleg még rosszallás kapcsolódik hozzá. Mi nincs, nem lesz: nem a baba dönt az érkezéséről, talán nincs is ideje felkészülni, sokkolja a helyzet, nincs közös küzdelem, nincs módosult tudatállapot, nem adják oda születése után, lassan gyógyulsz, nem tudod majd ellátni, nem tudod majd szoptatni, a kapcsolatotok is sérülhet – a császárra gyakran nem mondják azt sem, hogy „szültem”.
Én megéltem a belénk hasító, mégis bizonytalan, magával ragadó érzést: nemsokára megszületik! Hogy a testem, az akkori közös testünk mit jelzett nekem, mit neki, szavakban végképp nem tudom megfogalmazni. De talán tudtunk mi valamit, sejthettünk. Próbáltam mondani neki valamit. Akkor szerdán reggel, én úgy képzelem, hasonló történt velünk is, ha nem is vajúdtam igazából: így képzeltem az első fájásokat, a magzatvíz távozását.
És mit jelent a küzdelem? Vajon Anna nem küzdött bent, hogy őt ne érje baj, rá ne hasson az én állapotom? A hetek óta tartó betegség nem volt küzdelmes mindkettőnknek? Nem próbáltunk mi egymással, ha tapogatózva is, de kommunikálni, segíteni egymást, lépegetni előre?
Bár más formában nem éltem meg módosult tudatállapotot, nincs mihez hasonlítanom – de mégis mi más súgott volna, épp egy pillanattal azelőtt, hogy Anna felsírt, vagy hogy megláthattam volna? Mitől emlékszem az érzésre, ahogy ott a műtőben átöleltem – mikor le volt kötve mindkét kezem? Hogyan válhatott ez az összesen talán fél óra egy életnyi idővé, és mégis miért nem emlékszem részletekre, csak összefolyó hangokra, színekre? (Utólag beugrik egy kép, amint Anna fekszik rajtam, és én nem őt simogatom, hanem a leszíjazott bal kezem hüvelykujját öleli a többi ujjam. Vince mesélte el, hogy a műtőből együtt mentünk a szobánkba, még beszéltünk is; én csak arra emlékszem, hogy valaki, aki nagyon erős, felemel, és nekem át kell ölelnem, de vigyáznak rám.) Az utolsó hetek, napok, aztán a szülés és az az utáni időszak is álomszerű, pedig ha az eszemmel próbálok visszagondolni, nagyon sok aggodalom, küszködés, „nem vagyok még kész”-hangulat, munkahelyi gondok, sok vizsgálat és szám és eredmény vett akkor körül. Maga a szülés, a császár pedig, bár ebbe belegondolni is félek – talán, valószínűleg életmentő volt. Valami mégis kiragadott ebből, és nem ezekre emlékszem igazán.
A kórházban Anna egy percet sem töltött tőlünk távol, előbb Vince szoríthatta magához, aztán rámfektették, majd Vincével együtt a szobánkban vártak engem, és a kórházi három napot végig együtt töltöttük. Bár mocorogtam, felültem azonnal, nem kaptam kínzó fejfájást az érzéstelenítéstől, a sebem fájt, de már aznap fel tudtam állni, segítséggel fürödni, Annát tartani. És szoptattam őt, az első perctől: életünk második napján elment az előtej és megérkezett a valódi. Ági biztatott, meglátogatott, és velünk volt, Vince mindenben segített, odaadta, megemelte Annát, mikor én nem tudtam, szeretgetett minket. Segítség, támogatás nélkül persze nem lehetett volna. Ha nincs Ági, akitől anyaként gondolkodni tanultam, aki vigyázott, terelgetett és biztos pont volt; nincs Vince, akivel közösen nőttünk fel apává és anyává, aki erős és határozott volt; és nem ebben a kórházban szülök, ahol Édesanyának szólítottak, minden döntésemet támogatták és tiszteletben tartották, és családként élhettük meg új életünk első napjait – nos, akkor talán csak „megcsászároztak” volna. Így viszont egy csodát éltünk meg, áramlást, ami vitt magával, beleengedhettem magam, egyszerre lehettem nyugodt és erős, bizonyos. Én úgy érzem, rajtam is múlt: én hordoztam Annát, az én testem élt és éltetett, kilenc hónapon át és azon túl, minden hibájával, gyengeségével és erejével. Annát a világra segítették, de én szültem meg őt: megszülettünk.)


Vince

Egy szerdán egyre sűrűsödő vizsgálatok után megtudtuk, hogy két nap, és Anna megszületik. Egy kicsit mintha már akkor megszületett volna.

Ott ültünk Ágnes rendelőjében, addigra már többször találkoztam vele én is, és akkor elmondta, hogy a sok-sok nem javuló de még épp elég jó vizsgálati eredmény azt jelenti, hogy két napunk van. Azaz hogy akkor pénteken hajnalban császármetszéssel meg fog születni Anna. Mi meg megértettük ezt, meg még valamilyen részleteket az érkezésről meg a bejelentkezésről, de azokat csak memorizáltam, arra viszont tisztán emlékszem, hogy még soha de soha nem éreztem olyat, mint akkor. Nem két hét, nem kitudja, hanem két nap. Pontosan. És azt is tudtuk, hogy addig minden rendben lesz, és azt is, hogy akkor is.

Hazafelé Ildi nagyon hamar elkezdett sírni, én meg vezettem az autónkat, nem sírhattam, de próbáltam mutatni, hogy ott vagyok, és arra gondoltam, hogy ez most már mindig így lesz, és az is lehet, hogy mindig egyikőnk sírhat csak, mert a másiknak meg ott kell lennie. Aztán hazaértünk, beléptünk a lakásunkba, átöleltük egymást a februárközepi kabátunkban, és sírtunk egyet. Egy nagyot. Én úgy emlékszem, kicsit elsirattam azt a gyöngéd szülést, amiről álmodtunk, és kicsit úgy sírtam, mintha már a kezemben tartanám Annát.

Elmentem dolgozni. Volt bennem egy érzés, hogy most dolgokat el kell rendezni és másnap is, de azt hiszem, inkább abban segített, hogy tényleg átéljem, még másfél nap munka, aztán tizenhat nap otthon, egy új családban.

Az utolsó estékből semmire nem emlékszem pontosan. Szerdán talán még teendőink voltak. Csütörtök este tudtam, hogy annak a fiatal párnak az az utolsó estéje, és azt is, hogy ez nem baj. A másnapi császár biztos tudata miatt abban is biztos voltam, hogy el kell mondanom Ildinek, hogy mennyire szeretem őt, hogy mennyire szerettem azt az életünket, amit addig éltünk, és hogy mennyire várom az újat. Nem tudom, hogy el sikerült-e mondanom, semmit nem tudok, hogy sikerült-e, de ez a tudat önmagában hatalmas ajándék volt. Viccelődtünk. Sokat viccelődünk. Fényképezkedtünk éjfél után egy kicsivel. Elkészültek az utolsó képek a pocakról, ahol Anna lakik. Aztán lefeküdtünk aludni, és úgy emlékszem, olyan nyugodtan aludtam, hogy másnap reggel kicsit szégyelltem is magamat miatta.

Másnap hajnalban kelünk, összekészülünk, bepakoljuk az Ildi által már hetekkel ezelőtt gondosan összekészített csomagjainkat, benne mindennel, ami egy egész napos vajúdáshoz kellene. Beülünk az autónkba. Ugyanebben autóztunk haza a lakodalmunkról, és ugyanígy én vezettem, ugyanezzel az autóval mentünk el a nászutunkra, és ugyanígy én vezettem. A lakodalmunk után direkt bejártuk a város legszebb részeit, mert szeretjük ezt a várost, és a lehető legtöbb Duna-hídon átgurultunk. Most meg csak egy híd jut a legrövidebb úton a szülészetre. Az utak üresek, mi meg ki is szakadunk egy kicsit az időből. Figyelem a kátyúkat, nem szeretném, ha nagyon zötyögnénk, és azon gondolkodom, hogy hogy megszoktam, hogy az övlehúzó Ildi ülésén az autó része. Még meg kell fordulnom egy villamossínen keresztül, amire még így, forgalom nélkül is nagyon koncentrálok. Óvatos gyorsítás, óvatos lassítás, két derékszögű kanyar, és megérkezünk.

Ildi egy pillanatig ízlelgetve a mondatot, de teljes természetességgel mondja a portán, hogy szülni jöttünk. Felmegyünk. Átöltözés, papírok, minden megvan, ez ebben a táskában, az abban. Minden a szekrényben. Kulcsok nálam. Ildi igyon, Ildi kap infúziót, Ildi kap kompressziós zoknit. Ildi – akárhogy is – egy műtétre készül. Ildi nagyon bátor, én meg nagyon félek. Nagyon aggódom értük, és első sorban érte, mert őt ismerem. Annát is hónapok óta minden este megsimogatom a pocakon keresztül, és figyelem, ahogy mozog, de első sorban Ildiért aggódom, hogy minden jól legyen. Ildi fáradt. Ildi becsukja a szemét, nekem addig kijön a könnyem, vagy ha épp nem csukja le, akkor elfordulok, és próbálom letörölni. Valaki vajúdik, valaki más előttünk van a sorban. Mi meg viccelődünk közben, utolsó fotók, üzenetek azoknak, akik később velünk lesznek. Aztán megérkezik Ágnes, és tudom, hogy minden rendben lesz. Két baba felsír, ezek szerint lassan mi jövünk. Aranyosak az ikrek, Ágnes is megcsodálja őket, visszafelé egymásra nézünk.

Ildi elmegy műtőbe. Én kimegyek a szekrényhez, előveszem a fényképezőgépet. Megírják Anna karszalagját. Istenem, hányszor diktáltam a vezetéknevem, és most nem magam miatt betűzöm. A műtőből valami örömteli hangot hallok, nem tudom mi az, de jó. Kihozzák Annát, és amikor kihozzák, egy pillanatra látom Ildi feje búbját. Remélem, jól van. Remélem, minden rendben. Annát megtörölgetik, lemérik, megvizsgálják, minden rendben. Alig várom, hogy odaadják, de még visszaviszik, és megmutatják Ildinek így, megtörölgetve is. Úgy örülök, hogy látja.

Aztán kihozzák a kislányomat, és odaadják nekem, szegény sír a pocakomon, szegény próbálna tejet kapni, de semmi esélye rá, én nem tudom, mit csináljak vele, csak azt tudom, hogy szeretem, és abban bízom, hogy ez elég. Olyan kicsi. Olyan törékeny. Ő még nem akart megszületni, de muszáj volt neki. Egy nővér szól, hogy énekeljek Annának, én meg rájövök, hogy egyetlen gyerekdalt se tudok, de kitalálok egy rövid dallamot, amit ismételgethetek. És nagyon aggódom Ildiért. És figyelek Annára, és mondom neki, hogy mindjárt itt lesz anya is, de legalább annyira magamnak mondom, mint neki. Ágnes kijön a műtőből, megkérdezem, hogy minden rendben van-e, ő persze mondja, hogy igen, és Ildire is rákérdezek, és persze vele is minden rendben. Remélem, mondtam, hogy köszönöm.

És elkérik Annát, és bepólyálják, és én olyan boldog vagyok, hogy így kezdődött Anna élete. Áttoljuk Annát a szobánkba, én már egy adag valamivel előre megyek, aztán a folyosón találkozunk Ildivel, és csak arra emlékszem, hogy pár perc múlva, amikor újra belépek a szobánkba, Anna már szopizik. Ildi pedig nagyon fáradtnak és nagyon egészségesnek tűnik. A nap kint úgy süt, mintha tavasz lenne. Anna és a családunk is itt született meg másodszor.

Feliratkozás hírlevélre

Ne maradj le hasznos cikkekről, írásokról! Iratkozz fel hírlevélre!
Használati feltételek
© 2024 Szülni jó. Minden jog fentartva.

JBounce

További érdekes cikkek!!

Emailben kaphatsz még hasoló tartalmakat, csak add meg az email címed lent!!

Ha érdekel a téma iratkozz fel hírlevélre! Értékes cikkeket videókat is osztok meg, amiknek egy része csak hírlevélben ovlasható!

 

x